Egy mondat vége
Biró Zsombor Aurél
Az egyik pillanatban csak az aszfalt sötétlik előttünk, aztán rávetül az agancsokra az autólámpa fénye, ott áll az úttest közepén, és egyenesen ránk néz, de nem mozdul, Flóra alig bírja félrerántani a kormányt, önkéntelenül belemarkol az alkaromba a szabad kezével, miközben csúszunk be a bokrok a közé, csikorognak a kerekek, a homlokomat majdnem beverem a kesztyűtartóba, de engem az se érdekelne, ha kinyílna az arcomba a légzsák, csak bámulom a szélvédőhöz préselődő leveleket, és próbálom elnyújtani ezt a pillanatot, mert újra hozzám ér, tolass vissza egy kicsit, mondom végül zavartan, amikor engedni kezd a szorítása, közben kiszállok, a szarvas már nincs sehol, és az autó is megúszta egy-két apró karcolással, csak az Opel-embléma tört ki a hűtőrácsból, beeshetett a bokrok közé, de nem találjuk, hiába világítok körbe, Flóra még a kocsi alá is benéz, pedig én akkor már régen feladtam, a csomagtartó mellett ülök a fűben, amíg ő keresgél, aztán hirtelen ott áll felettem, szótlanul nézzük egymást a telefonfényben, és én látom rajta, hogy le akar ülni mellém, hátha most végre kérdez valamit anyámról, fut át az agyamon, de ő nem kérdez semmit, csak elfordítja a fejét, mert tudja, ha bármit is megkérdezne, akkor én belekezdenék, hogy anyám egyre kétségbeesettebb miatta, nem érti, miért nem látogatja meg őt soha, megsértettem valamivel, kérdezgeti tőlem folyton, azt hittem, jóban vagyunk, én meg nem tudom, mit feleljek erre, szombaton eljön, ismételgetem minden héten, és Flóra pedig, ha ezt most elmondanám, azt válaszolná, hogy sajnálja, de nem fogja meglátogatni, inkább áruljam el neki végre, úgyse titkolhatom örökké, meg nekem is jót tenne kimondani, éppen ezért erősködött másfél hónappal ezelőtt, hogy ne beszéljünk, ne keressük egymást, mert könnyebb így, gyorsan, váratlanul, mintha húznánk-halasztanánk a dolgot, és én ennél a pontnál biztosan megpróbálnám félbeszakítani, de ő nem hagyná magát, és mondana még valami oda nem illőt, imádkozni fogok értetek Freiburgban, mondjuk ezt, vagy hogy tiltsam őt le Facebookon, töröljem ki a számát, és gondoljak úgy az életemre, mint egy hosszú könyvre, őrá pedig, mint egy rövid mondatra, aminek a végére sajnos idő előtt pontot tettek, erre viszont már nem tudnék felelni semmit, csak nézném a száját, az arcát, a szemét, szóval talán jobb is, hogy nem ül le mellém a fűbe, hanem beszáll az autóba, és visszatolat az úttestre, ne vezessek én, kérdezem tőle, mert remeg a keze a kormányon, de ő csak rázza a fejét, pedig én vagyok a hibás, miattam jöttünk ezen az úton, Üröm felé gyorsabb, mint a Szentendrein, mondtam félórával ezelőtt, és ő szó nélkül megfordult, habár mindketten tudtuk, hogy ez az út valójában lassabb, de hát azt is tudtuk mindketten, hogy nem a könyv miatt akarok találkozni vele, amit másfél hónapja direkt elfelejtettem visszakérni, ő meg nem a halványrózsaszín pizsamafelső miatt mond igent, amit direkt elfelejtettem visszaadni, és a kávézót se véletlen választottuk, szándékosan javasoltam olyan helyet, ami tíz percre van a lakásomtól, hogy először még egy cappuccino mellett kérdezze meg tőlem, jól vagyok-e, de aztán másodszor már az erkélyemen, és így is történt, pont, ahogy elképzeltem, én pedig mindkét kérdésre azt feleltem, jól vagyok, és közben arra vártam, mikor öleljük meg egymást végre, de erre viszont már nem került sor, éjfélkor felpattant a székéből, lekésem az utolsó hévet, mondta, persze addigra rég lekéste, hát a megálló helyett a parkolóba indultunk, és a kapuban aztán megkértem, üljön be a volán mögé, mert én most nem tudnék koncentrálni a vezetésre, szóval ezért alakult így, hogy neki kellett félrerántani a kormányt a Szabadon Élő Állatok tábla után, most pedig ő nyomja tövig a fékpedált, mert kifogunk egy piroslámpát, a leghosszabbat a környéken, óráknak tűnik, amíg egyhelyben állunk, az ablaklehúzó gombot nyomogatja, élesen kattog a műanyag, én meg zavaromban felnyúlok a mentaillatú légfrissítőért, amit fél éve vásárolt nekem, feszül a gumizsinór, ahogy lehúzom, és nagyot csattan, amikor elengedem, erre végre rám néz, most már biztos rákérdez, gondolom, és akkor elmondom neki, hogy kéthetente járok a C&A-ba slim fit címkés ruhákért, kizárólag hosszúujjú felsőket veszek, olyanokat, amik válltól csuklóig takarják a csontsovány karokat, cipőért a férfi részleghez megyek, mert hiába negyvenes anyám lába, két számmal nagyobb kell, különben kisebesednek a hegek, és a sapkánál is a méret a lényeg, nem számít, jól mutatna-e a fején, csak férjen be alá kényelmesen a kendő, melltartóból viszont kisebb kell, szinte kifogyott önmagából, olyan vékony, lóg a bőre, kivéve a mellkasnál, ott ráfeszül a bordákra, mintha addig akarná szorítani, préselni a csontokat, amíg szilánkosra nem törik odabent minden, és mondanám még tovább is, nem lehetne belém fojtani semmit, de zöldre vált a lámpa, és Flóra túlpörgeti a motort, kettesből négyesbe teszi a váltót, én meg az ujjait nézem, a hosszú, mályvaszínű körmeit, és arra gondolok, hogy pár hónap múlva biztos lesz valaki Freiburgban, akinek Trónok Harca-nézés alatt az alkarjába fúródnak majd ezek a körmök, közben beérünk Szentendrére, lefordulunk az utcájába, feltolatunk a padkára, egyszerre csatoljuk ki a biztonságiövet, de egyikünk se nyitja még az ajtót, most már tényleg meg kell kérdeznie, ismételgetem magamban, most már nem maradhat tovább bennem, hogy milyen hangosan recseg a parketta, amikor hányni rohan éjszaka, és hogy milyen halkan kérdezem tőle, jól vagy, anya, amire persze azt feleli, jól, kincsem, de közben látni rajta az érkező köhögőroham jeleit, grimaszba rándul az aszott bőr, a fémes lámpafény árnyékot vet a hegyes arccsontokra, aztán kétrét görnyed, és a fejbőrén átdudorodó ereket világítja meg a villanykörte, és itt talán elakadnék egy pillanatra, mert Flóra megpróbálna félbeszakítani, de aztán mondanám tovább, hogy tele a szemétládánk rúzsfoltos zsebkendőkkel, anyám csak akkor hajlandó elhagyni a házat, ha tökéletesen kifestette magát, néha mentaleveleket morzsol a melltartójába, hogy elnyomja a pórusaiból szivárgó gyógyszerszagot, máskor pedig az olcsó dezodoromat használja, aztán amikor az orvos megérzi rajta a férfiillatot, és viccelődve megjegyzi, hát ilyen jól telt az este, csókolom, hogy zuhanyozni se volt idő, akkor mosolyog, végig mosolyog, amíg bent vagyunk, hazafelé viszont már a kezemet szorítja, a bőrömbe mélyednek a körmei, jól vagy, kérdezem ilyenkor, és elhiszem neki a választ, de éjszaka a parkettarecsegés emlékeztet rá, hogy a száj, az arc, a szem mind csak azért vannak, mert valaminek el kell takarnia a szilánkokat odabent, hát ez az, amit Flóra már nem akar hallani, ezért nem kérdez semmit, mivel pontosan tudja, ha megkérdezné, akkor kezdhetnénk elölről mindent, mindjárt jövök, mondja inkább, és egyedül hagy a sötétben, de nem várat sokáig, fél perce se bámulom az Opel-embléma helyét a hűtőrácson, már jön is vissza a könyvemmel, azért jól leszel, ugye, kérdezi halkan, én meg nem tudom eldönteni, csókot adjak vagy puszit, hát végül csak félszegen megölelem, jól, mondom, és belemarkolok a kardigánba a lapockájánál, de hiába próbálom elérni a bőrét a körmömmel, túl vastag a szövet, aztán hirtelen bent ülök az Opelben, és tele az orrom mentaillattal, miközben felkanyarodok Üröm felé, arra gondolok, vajon másfél év múlva az lesz rosszabb, ha anyám melltartója jut eszembe a légfrissítőről, vagy ha a légfrissítő a melltartóról, de mielőtt eldönthetném, kizökkent a piros-fehér, háromszög alakú tábla, sebességkorlátozó is van alatta, de én mégis beletaposok a gázba, nem lassítok, pedig ráznak a kátyúk, csak hunyorgok magam elé a sötétbe, és odaképzelem a szarvast, mozdulatlanul áll az úttest közepén, lábait kilöki a lökhárító, agancsa lepattan a szélvédőről, patái viszont betörik az üveget, belefúródnak testébe a szilánkok, liheg, rúgkapál, eltalálja az arcom.
