Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek
regényrészlet
Biró Zsombor Aurél
Amikor az egri nagyapám meghalt, nem éreztem semmit, csak szégyent. Magyar ember megméri a szót, ezt mondogatta nekem mindig, és sokszor tényleg napokig nem beszélt, legfeljebb mordult egyet a bőrfotelben, ha a jegyzetfüzetéből kiderült, hogy a tervezettnél kevesebb bikavér ment el a negyedévben, de az érzéseit sem úgy fejezte ki, mint mások, néha jól megszorongatta a nyakamat hátulról, nála ez volt a szeretet. Néhány nappal a halála előtt jelent meg a novella, amit az utolsó hónapjairól írtam, amikor végleg elvesztette önmagát, és már nem is lehetett egyedül hagyni, mert kávéval fűszerezte a húslevest, nemcsak azt felejtette el, hogy melyik végén kell megfogni a dugóhúzót, sokszor a saját neve se jutott eszébe, én pedig felhasználtam mindezt, még a temetéséből is sikerült jelenetet csinálnom, és azzal nyugtattam magam, hogy úgyse tud már olvasni. Komoly, sokrétű szöveg, amely egy alulretorizált nyelven igyekszik feltérképezni a kegyetlenség és az együttérzés terrénumait, ezt írta nagyapám megalázásáról az irodalmi folyóirat szerkesztője, húszezer forintot kaptam a publikációért, és abból a pénzből pár napig írónak képzeltem magam, kenyeret vettem, szalámit, sajtot, üdítőt, füvet, olyan dolgokat, amikre a fizetésüket költik az emberek.
És találtál már valami melót, kérdezte apám, amikor két héttel a temetés után beültem mellé a Volvóba. A féklámpák hosszú sorát néztem az M3-as bekötőn, felvettek pár hete egy defibrillátorértékesítő céghez, feleltem, de ő csak sóhajtott egyet, és kettesbe rántotta a sebváltót, még arra se vette a fáradtságot, hogy belekérdezzen a hazugságomba. A pohártartóban ott gőzölgött a benzinkutas kávé, korán indultunk Egerbe lederíteni a muskotályt, hiába mondtam neki, hogy elintézem a pincemunkát egyedül, menjen csak edzést tartani, ő nem akart rám bízni egy ilyen fontos feladatot, mert amióta rászakadt az a tíz hektár szőlő, olyan elszántsággal vetette bele magát a borászkodásba, mintha minden egyes eladott palackkal nagyapámnak fizetné a mennyországi tartózkodást. Pedig én szívesen besegítettem volna neki, már gyerekkoromban is szerettem lejárni a pincébe tölgyfa hordót kénezni, az volt a legjobb része az egri nyaralásoknak, amikor nyomkodhattam a csömöszölővel a szőlőlé tetején összesűrűsödött törkölykalapot. Persze az is lehet, hogy tízéves fejjel valójában a hátam közepére se kívántam a szivattyúzást meg a borfejtést, és csak utólag színeződött át ez a sok emlék, talán amikor az apám is meghal egyszer, a vízilabdázás is megszépül, hogy aztán a legvégén az egész gyerekkoromat elfelejtsem. Nem fájt az öreg halála, mert nem is ő feküdt abban a koporsóban, mire leengedtük a földbe a testét, már régen eltűnt belőle az az ember, aki annak idején megtanította nekem, hogy a muskotály érési ideje három hónap, és hogy a tíz hektós hordóba tíz kénlap kell, az öt hektósba viszont bőven elég négy is. Augusztusban még ő matekozta ki a költségvetést a jegyzetfüzetében, és ő vitte ki a cigányokat reggel hatra a szőlőbe, de októberben már rárohadt a dűlőre a kékfrankos, mert azt se tudta nagyapám, hogyan kell felvenni a telefont, a csengőre se reagált, úgy kellett betörjük az ajtaját apámmal. Sötét volt az előszobában, az összes redőny leengedve, a nappaliból kihallatszott a dobozostévé recsegése, de már a folyosóról láttam, hogy nem ül senki a bőrfotelben, és a konyhában is csak szétszórt edényeket találtunk, meg valami zöldes, tojásállagú anyagot a falon szétkenve. Biztos a hálóban lesz, mondta apám, és tényleg, ott derengett egy görbe sziluett az ajtó tejüvegén. Úgy ült az öreg az ágy mellett a földön, mintha ottfelejtették volna, halkan dudorászott, a tenyerét bámulta.
Nagyapám a dűlőbe vájatta harminc évvel ezelőtt a nagypincét, hiába magyarázta neki apám, hogy a felszínre kellene építkezni, ő hallani sem akart a technológiai újításokról, nem érdekelte a kőzetgyapotos szigetelés meg a költséghatékony légkondicionálás, a bor föld alatt érik, én nem pirulázok. A traktor mellett parkoltunk az udvaron, apám kiszállt, és átnézett rám az autó felett, van egy haverom, mondta, csinál most valami sportújságot, ha gondolod, odaszólok, hátha kell neki ember. Nem feleltem, csak kinyitottam a pinceajtót, és elindultam lefelé a lépcsőn, mintha egy kriptába érkeznék, olyan érzésem támadt, ahogy kigyulladtak előttem sorban a hajólámpák, a távolban fémtartályok verték vissza a tompa fényt, penésszel benőtt palackkupacok és hordók, csak aggódom, hogy mi lesz veled, hallottam apám hangját a hátam mögül, egyenesen a tarkómba beszélt, mert jó ez az írogatás, tudod, hogy szeretem, de nem ártana valami b opció is, hát a kaszinóba se tesz fel mindent egyre az ember. Odadrótoztam a szivattyúcsövet a derítőkád belsejéhez, a másik végét belenyomtam a tartályban érlelődő muskotályba, a pulóverem ujjával kitöröltem a penészt a konnektorból, vagy felvehetlek ide is pincemunkásnak, ha nagyon kell a pénz, kiabálta túl apám a gép zúgását, miközben néztük a tömlőből csörgedező bort, szemcsés volt az aranysárga folyadék, habos.
Nagyapám nyolcvanegy évet töltött el ezen a földön úgy, hogy egyszer se tette be a lábát kórházba, minek menjek én oda, ahova meghalni járnak a népek, mondogatta, és igaza lett, tényleg nem jött ki a sürgősségiről, amikor egyszer végül be kellett vinni. Hónapokon át vigyáztunk rá előtte apámmal, egymást váltottuk Egerben a kanapén, nehogy valami hülyeséget csináljon, nem mintha veszélyes lett volna bárkire önmagával kívül. Olyan lett az öreg, hogy újra és újra meg kellett tanítani mindenre, napi ötször leszedte a szárítóról a ruhákat, de a szekrény helyett a mosógépbe rakta őket vissza, aztán pár óra múlva megint kiteregetett, máskor meg félősen csoszogott szobáról szobára a felemás mamuszában, seprűvel, lapáttal a kézben, mintha mindenáron rendet akart volna csinálni abban a zűrzavarban, ami megszállta az agyát. Szünet nélkül beszélt, de mondatokra már nem volt képes, csak rakosgatta egymás után a szavakat, néha még eszébe jutott, hogy ki vagyok, ilyenkor boldogan ismételgette a nevem, és az arcomat gyűrte két kézzel, ha viszont bekattant nála valami, képes volt egész éjszaka nagyanyámat keresni a házban, hahó, Mucus, ácsorgott az ágyam előtt, svájcisapka, félregombolt kabát, csíkos pizsamanadrág, megyünk szőlőbe?
Biró Béla, borász, így mutatkozott be, amikor ő még ő volt. Belenézett az emberek szemébe, és jól megszorította a kezüket, de nem azért, hogy az erejét fitogtassa, nem tartotta többre magát másoknál, egyedül a származására volt büszke, földtúró paraszt vagy te is, kisunokám, gyakran hallottam ezt tőle, és nemcsak a hátát húzta ki ilyenkor, az egész teste megemelkedett kicsit. Apámnak viszont soha nem mondta, hogy büszke lenne rá, ez jutott eszembe, miközben vártuk, hogy az utolsó csepp muskotályt is átvigye a kádba a szivattyú, visszatérő álmom, hogy itt vagyok vele a pincében, nézett rám hirtelen, és azokat a borokat kóstolja, amiket már nélküle csináltam, ott áll, ahol most te, és csorgatja bele a szájába a lopóból a cuvée-t. Megdöntöttük a kiürült fémtartályt, óvatosan engedtük le a földre, nem volt már benne semmi, csak borkő az oldalán, és még egy kis söprő a fenekén, lassan csorgott ki a lefolyóba a sűrű, sárgás üledék. Felkaptam egy szivacsot, aztán leguggoltam apám mellé a földre, így másztam be a hengerbe, és az öregre gondoltam közben, ahogy hetvenöt évesen is itt térdel a söprőben, remegő kezében törlőrongy, szájában zseblámpa, a munka az, kisunokám, amit a kezeddel csinálsz, mondja, én meg hunyorogva bámulom a földet, és ugrál a szememben a fény.
Benyomtam a szivattyút, apám a megtisztított tartálynak dőlve nézte, ahogy köpi ki a cső a muskotályt. Elindultam kezet mosni nagyapám irodájába, az ajtó mögött üres kannák hevertek a földön, az íróasztalon ezeréves, megsárgult szerződések és szándéknyilatkozatok. Nem dobott ki soha semmit az öreg, még az a jugoszláv gyártású szivattyú is meg volt a sarokban, aminek tízévesen leégettem a motorját, szappant viszont nem találtam sehol, a fiókot is azért nyitottam ki, hátha ott lesz, de a fekete bőrtárca láttán hirtelen elfelejtettem, hogy mocskos a kezem. Hátranéztem a vállam felett, csak aztán nyúltam érte, tizennyolc darab húszezrest számoltam benne, plusz kétszáz eurót. Még akkor is görcsölt a gyomrom, amikor becsuktam magam mögött az irodaajtót, és zsebre dugott kézzel visszamentem a szivattyúhoz, ügyelve, nehogy kiessen a pénzköteg. De apám már nem volt ott a tartálynál, az udvaron várt engem, rendeltem pizzát, mondta, és szódát eresztett egy-egy pohár leánykába, az öreg kiütné a kezünkből, röhögött koccintás közben. A műanyag rekeszeken ültünk, szeretnék kérni tőled valamit, fiam, szólalt meg újra a pohár felénél, ha én is ide jutok, mint nagyapád szegény, akkor vigyél ki Svájcba eutanáziázni, van rá félrerakva pénz, vagy szorítsd a fejemre a párnát, és akkor tied a lóvé. Zúgás verte fel a csendet az út felől, megmentett a választól a futár, apám már nyúlt is a zsebébe a kártyáért, de én megérintettem a vállát, ezt most én állom, mondtam neki, megjött az első fizu.
Lement a dűlők mögött a nap, mire rákanyarodtunk az autópályára, ő fél kézzel fogta a kormányt, én meg belesüppedtem az ülésbe. Pirosan világítottak a sztráda szélén az útjelző oszlopok, egyre halványuló, folyamatos csík lett belőlük, ahogy le-lecsukódott a szemem, küzdöttem az álommal, nem akartam most elaludni, de akkor megszólalt a mobilom, valahonnan távolról szólt a csengőhang, olyan messziről, mintha nem is az én fülem hallaná. Emlékeztem erre a hívásra, olvastam róla valahol, valamikor, és talán meg is történt velem, igen, a mosogatónál álltam otthon, a konyhapulton rezgett a telefon, én meg elzártam a csapot, letettem a tiszta tányért az edényszárítóra, és megtöröltem a kezem, mielőtt odanyúltam érte. A Mester volt az, recsegett a hangja a vonalban, olvasta nagyapámról a novellát, ezért keresett, tudom, hogy nem tud ezzel most mit kezdeni, mondta szomorúan, de fogadja őszinte részvétem, én pedig megköszöntem neki, mert nem bírtam bevallani, hogy nincsen szükség együttérzésre, a mécsesek is várhatnak, nagyapámat csak a történet kedvéért temettem el, a szövegen túl még életben van, tegnap este az utolsó cseppig megette a négyszáz grammos meggyjoghurtot. De még le se tettem a telefont a konyhapultra, már jött is a következő hívás, apám neve villogott a képernyőn, és én nem akartam felvenni, mert éreztem, hogy felzárkózott az élet a fikcióhoz, tudtam, hogy biztosan ezt akarja elmondani nekem, bedobta az öreg a törölközőt, fiam, ennyire emlékszem abból a beszélgetésből, és ez a mondat zúg a fülemben akkor is, amikor felriadok a mozdulatlan Volvóban, bevág a szél a lehúzott ablakon, egy érdes kéz érintése a tarkómon, a fejem apám vállán.
