Átformálni a tájat
elbeszélés
Biró Zsombor Aurél
Három és fél hónappal ezelőtt tört ki utoljára a vulkán, de még mindig nem takarították el a faluból a romokat, ropog a téglatörmelék a kerekek alatt, ahogy gurulunk a szűk utcákon, kopog az autó alján a felpattanó zúzalék. Égeti a kezemet a kormány, alig bírom tartani, az épületek közé kifeszített szárítóköteleken ugyan lengedeznek a ruhák, de hiába húzom le az ablakot, az arcomat nem éri szél. Kifordulunk egy fehéren izzó térre, a túloldalán félig bedőlt templom, úgyis víz lesz itt mindenhol, szólalsz meg hirtelen, miközben a megrepedt köveket bámuljuk, pár év múlva nem látszik majd ki a tengerből semmi, csak a vulkán.
Letesszük az autót, kisétálunk a partra. A kikötő pereméről nézzük a sziklafalon szétrobbanó hullámokat. Beülünk egy üres kávézóba, csak néhány férfi kártyázik az egyik asztalnál, sűrű, szicíliai akcentussal beszélik az olaszt, és olyan hangosan ordítoznak egymással, hogy a mi szótlanságunk szinte megbocsátható. Kezdődik a faluban a szieszta, a pincérek már pakolják el a székeket, gyorsan ürülnek ki az utcák, mintha a láva elől menekülne mindenki. Lüktet a meleg a hatalmas kőtömbök között, keveredik a bőrszagú forróság a sóval, fél kettőkor már csak egyetlen butikot találunk nyitva. Feketére barnult férfi cigizik az ajtó mellett, prezzi buoni solo per voi, kiáltja nekünk, és mosolyogva integet.
Bömböl a rádió az elsötétített üzletben. A szájüregemben duzzadó aftát tapogatom a nyelvemmel, amíg te fiús pólókat emelsz a mellkasod elé, és formátlan nadrágoknak méred le a hosszát. Végül három inget választasz ki, azokkal indulsz a próbafülkébe. Rögtön a sliccemért nyúlsz, amint behúzom magunk után a függönyt, ellenkezni sincs időm, már rángatod le rólam a nadrágot, kapkodva húzod fel rám az óvszert. Markolom a feneked, és óvatosan mozgok előre-hátra, te meg rátapasztod a számra a kezed, de hiába zihálod a tenyerembe, hogy gyorsabban, nekem az már nem megy. A földre dobott ingeken taposunk, recseg a zene a plafonról, con ventiquattro mille baci, énekli egy érdes férfihang, én meg összeszorítom a szemem, és a tegnapi pornóra gondolok, magam elé képzelem a vörös lányt, akinek beletömi a szájába a farkát valami széttetovált kopasz, de most ez se használ, teljesen lelankadok. Megérinted a csípőmet, úgy tolsz el magadtól, hagyjuk abba mégis, jó?
Leülsz a földre, a tükörnek billented a fejed. Nem a te hibád, ezt kellene mondanom, de alig kapok levegőt. Letépem magamról az óvszert, felhúzom a nadrágom, aztán csak állok előtted szótlanul, pedig meg is ölelhetnélek akár. Nem tudom, mennyi idő telik el így, de egyszer csak megfordulsz, és odatérdelsz elém, úgy bontod ki az övem, mintha valaki más mozgatná a kezed. Erőtlenül húzogatod a farkamat, és én csak akkor állítalak meg, amikor kinyitod a szád, nem kell, mondom, miközben arra gondolok, hogy vajon mi az, amit még egyáltalán szeretni tudsz bennem. Megigazítom a melltartó pántját a válladon, felsegítelek. Olyan gyengéden csókolom meg a nyakad, hogy érezd, ez most tényleg járna nekem, de én mégis lemondok róla miattad.
Még a felszállás előtt említetted, hogy régóta ki akarod próbálni a Fiat 500-ast, és én pont az ilyen apróságokra feszülök rá mindig. Hajnalban tett minket le a repülő a szigeten, és csak egyetlen kölcsönzőt találtunk nyitva, non è possibile, tárta szét a karját az alacsony férfi sajnálkozva. Azt mondta, kétezer eurónál drágább kocsit nem vihetünk a városon kívülre, mert úgy ellopják, mint a szart. A Toyotát is csak azzal a feltétellel kaptuk meg, hogy parkolásnál letekerve hagyjuk az ablakot, inkább lopják ki a rádiót, az még mindig olcsóbb, mint kicserélni a bevert üveget.
Némán gyalogoltunk a parkoló végébe, nem vagyok elég hozzád, ez pörgött le bennem újra meg újra, ahogy kopogott a cipőd az aszfalton. A Toyota nem akart beindulni, már harmadjára adtam rá a gyújtást, és még mindig nem zúgott fel a motor. De aztán amikor végre kitolattunk a kocsikkal tömött betonplaccról, és a várost megkerülő kétsávoson az arcunkba szitálta a tenger illatát a szél, az jutott eszembe, hogy igen, jó helyre jöttünk, itt talán megint olyan lehet minden, mint azelőtt.
Miután megvettem a jegyeket, még hetekig tépelődtem, vajon megéri-e nekünk ez az utazás. Nem a költségek miatt fájt a fejem, ennyit igazán megengedhettünk magunknak, egyszerűen csak nem hiányzott, hogy mindenki tudjon még erről is. De apámék úgy neveltek, hogy megoldhatatlan probléma nincs, és ha egy férfinak valami fontos, azért küzdenie kell, ameddig csak lehet, így hát nem maradt más választásom, egy délután bekopogtam a főnökömhöz. Öt napot kértem tőle, de ő felalkudta hétre, megértően simogatta a szakállát, majd felállt a forgószékből, és megpaskolta a vállam, ez a legkevesebb, mondta. Az asztalán kopogó Newton-ingát bámultam, és zsibbadó kézzel szorítottam az övemet, de nem ellenkeztem, amikor belefogott, hogy ne vegyek ki szabadságot, leírja nekem ezt a hetet home office-ra, pihenjünk csak ki mindent szépen, nyugodtan.
Rázkódott a Toyota a kátyús úton, lassan bontakozott ki a távolban a vulkán. A csúcsot szürke köd takarta. Sárgára száradt földek és olajfaültetvények mellett gurultunk, te csukott szemmel feküdtél mellettem, belesüppedtek a tagjaid a műbőrbe. Néha arra gondolok, mondtad álmos hangon, hogy ha felnyitnánk az embereket, tájakat találnánk bennük. Nem válaszoltam, csak beletapostam a gázba, és megpróbáltam elképzelni, milyen lehet, amikor a vulkán átformálja maga körül a szigetet. Megremeg a föld, sűrű füst csap fel az égbe, kiszakadnak a talajból a fák, recsegve-ropogva omlik össze a kő meg a beton, aztán legvégül, miután minden romba dőlt, kirobban a kráterből a tűz.
Szerpentin vezet felfelé a hegyen, szórja a port a szél. Fekete föld előttünk, csak néhány keskeny, fűvel benőtt sáv húzódik meg a salakkúpok között, a távolban már látni az alsó állomást, kétezerről indulnak a kabinok a csúcsra. Kilógatod a karod az autó ablakán, és hagyod, hogy rángassa a menetszél, az arcod egészen fehér, nem ettél egész nap semmit. Az ágyból is csak azért keltél fel, hogy befeküdj a kádba, én válogattam neked a ruhákat a túrára, és a csipát is én szedtem ki a szemed sarkából. Mosolyogtam hozzá, mint mindig, de miközben lekapartam a csap alatt a sárga váladékot az ujjamról, arra gondoltam, hogy egyáltalán mit keresek még melletted.
Felérünk az állomáshoz, a parkolóban alig maradt hely. Megszólal a telefonom, miközben tolatok be két terepjáró közé, egymásra nézünk a képernyőn villogó név láttán. Ki vagy hangosítva, figyelmeztetem anyádat, de ő nem törődik vele, zúdítja ránk a kérdéseket, milyen a szállás, a kaja, az idő, és miért nem lehet elérni minket. Akadozik a nyelve, biztos megitta már azt a két-három pohárkát, amit gyógyszernek használ az egyedüllét ellen, aztán szerelmeskedtek sokat, kérdezi. Egyenesbe tekerem a kormányt, várom, hátha válaszolsz valamit, de olyan szótlanul bámulsz ki a szélvédőn, mintha ott se lennél igazán a testedben. Aha, nyögöm ki végül, anyád pedig rögtön folytatja, na, az szuper, tehát akkor megtörtént? Megrezzen a szempillád. Micsoda, kérdezek vissza. Leállítom a motort, ide figyelj, kislányom, recseg a telefon, nem könnyű most neked, én ezt értem, de hallgass rám, legyél szíves, most megfogtad az isten lábát, ezzel a fiúval tényleg megfogtad, ilyenek manapság már nem teremnek minden bokorban, szóval meg kéne becsülni, amid van, mert amíg nem tanulod meg újra jól érezni magad a bőrödben, addig… Kinyomom a hívást, zsebre teszem a telefont. Kiszállok az autóból, nagyot csattan az ajtó, felveri a port a lábam körül.
Együtt gyalogolunk fel a pénztárhoz, szorosan fogjuk egymás kezét, de arról, ami a kocsiban elhangzott, nem szólunk. Úgy választunk fülkét, hogy ne férjen be mellénk senki, megremeg a kezed a combomon, amikor egy nagy zökkenéssel elkapja a kabint a vontatókábel, és csúszni kezdünk felfelé a drótkötélpályán. Átkulcsolod a nyakam, és megcsókolsz, bedugod a nyelved a nyelvem alá, de én csak kényszerből csókolok vissza, pedig három és fél hónapja nem kaptam tőled ilyet. Végighúzod az orromon az ujjad, rám nevetsz, de most még ez is olyan idegen, mintha nem is a te arcod lenne. Egy pillanatra azért átfut az agyamon, hogy letépem rólad a nadrágot, és talán a te fejedben is valami ilyesmi járhat, de végül nem mozdul meg egyikünk se, csak nézzük egymást egy darabig, aztán már nem is egymást, hanem a hegyoldalt, innen a magasból apró sebeknek látszódnak a fekete dombok közt meghúzódó füves sávok, mintha itt-ott felmetszették volna a tájat.
A felső állomástól már nincs messze a csúcs. Rögtön megindulsz, amint kiszállunk a kabinból, ugrálsz egyik szikláról a másikra, mintha szándékosan le akarnál hagyni. Harapom a levegőt, egyre kisebb az alakod, kapkodom a lábam, de elmaradok mögötted, salakot ver az arcomba a szél, már csak a piros hátizsákod látom a porfüggönyön át, aztán az is eltűnik, egyedül maradok. Feszít a pánik, botladozom a kövek közt, hiába kiáltok utánad, a saját hangomat se hallom. Egy szikla árnyékában heversz, így talállak végül meg. Szétnyúlik a tested a földön. Letérdelek melléd, kisimítom a szemedből a hajad, biztos nem akarsz beszélni róla, kérdezem. Milyen gyönyörű itt minden, ennyit felelsz csak, pedig körülöttünk fekete a hegyoldal.
Keveredik az orromban a nyál meg az izzadság, egyszerre mozgatom a nyelvemet és az ujjamat. A szemed csukva, az egyik kezed a napozóágy lábát szorítja, a másikkal a hajamat markolod. A vulkánra néz a terasz, a csúcs mögött éppen eltűnik a nap. A kötélpályán haladó kabinokat bámulom a combjaid között, és próbálom elképzelni, milyen lesz, ha egyszer tényleg annyira megduzzadnak az óceánok, hogy a sós víz lemossa a hegy oldaláról a falvakat. Felcsúsztatom a hasadra a tenyerem, érzem, ahogy megfeszül és kienged. Kifut belőled a levegő, amikor rámarkolok a melledre, gyere, mondod halkan, és magadhoz húzol, lenyúlok a földre az óvszerescsomagért, de félúton megfogod a csuklómat, hátha majd így.
A nyakamba fúrod a fejed, érzem az ujjaid a gerincemen. Lassan kezdem, de hiába próbálom visszafogni magam, napok óta nem csináltuk már. Egyre gyorsabb vagyok, fokozatosan veszítem el a kontrollt, aztán belekarmolsz a hátamba, és akkor végleg kiömlik a fejemből minden. Nagyot harapok a nyakadba. Rámarkolok a válladra, úgy présellek bele a matracba a lökéseimmel, nem állok le, pedig belül már tudom, hogy nem az élvezettől libabőrös a karod.
Mintha gépek húznák szét benned az izmokat, merev görcsbe feszül alattam a tested. Belerúgsz a gyomromba, a könyököd az arcomat éri. Koppan a tarkóm, ahogy leesek a napozóágyról, de nem is ez a koppanás fáj, nem ezért maradok fekve, hanem mert néhány pillanatig képtelen vagyok felülírni az érzést, hogy már nincs miért felállni. Csak akkor mozdulok, amikor a bokámra fröccsen valami. Felnézek, mellettem térdelsz a kövön, két rándulás alatt kijön belőled a vacsora. Hátrafogom a hajad, gépiesen simogatom a homlokod, elbillen a fejed a vállamra, érzem, hogy reszketsz, olyan volt, mintha kívülről nézném magam, mondod halkan, és őt is, ahogy mozog, valahonnan felülről. Nyugodt a hangod, de nekem görcsbe ugrik a gyomrom, azt hittem, többet sosem jutunk ilyen közel egymáshoz, és most mégse bírok kinyögni egyetlen szót se. Te már nem mondasz semmit. Felhúzod magad a napozóágyra, és elnyeli a testedet a pokróc, de én nem fekszem oda melléd. Elindulok a mosdóba, pedig tudom, mit kellene tennem.
Kicsatolod a melltartód, elnyúlsz az átforrósodott köveken. Megvárod, amíg pirosra égetik a hátadat, csak utána gázolsz be a tengerbe. Egészen a bójákig úszol, aztán felfekszel széttárt karokkal a vízre, mintha arra várnál, hátha feloldja a testedet a só. Akár egy darab fát, úgy lökdös a part felé a dagály, nézni is alig bírom, inkább a sziklafalról lepattanó hullámokat bámulom.
Elindulok a faluba. Csattog a cipőm a macskakövön, harapdálom az aftámat, nyelem a Vespák füstjét. Egyre halkabb a sirályok vijjogása, ahogy távolodom a parttól, csapkodja az átizzadt pólót a lapockámon a szél. Kurjongatnak felém a butikosok, fürdőruhákat akarnak rám sózni, felfújható gumimatracokat, de nem törődöm velük, leszegett fejjel lépkedek, bezárkózom a saját csendembe. Minél gyorsabban pakolom az egyik lábamat a másik után, annál tompább belül minden.
Szinte futva érek a templomtérre. Levágódom egy padra a kiszáradt szökőkút mellett, nézem az angol turistákat a túloldalon. Egy borospince kapujában ácsorognak, aztán amikor kinyílik az ajtó, lemennek libasorban a föld alá, de ketten közülük fent maradnak a felszínen. Egy férfi meg egy nő, vagy inkább lány lehet, nem tudom biztosan, mert csak a fekete haját látom tisztán, felkötve hordja, valahogy úgy, mint te. A férfi szünet nélkül magyaráz neki, és közben rángatja a sötétre izzadt inget a gömbölyű hasán, de alig mozog a szája, mintha suttogva beszélne. Rémisztően magas, a lány egészen összezsugorodik mellette, behúzza a nyakát, és hevesen bólogat, nem mer megmozdulni, pedig a férfi nem is ér hozzá, csak beszél és beszél, mintha a szavaival tartaná fogva. Feszülten figyelem őket, várom a pillanatot, amit annyiszor magam elé képzeltem már, és gyomorgörcs helyett izgalmat érzek, amikor a férfi óvatosan hátranéz a válla felett, majd ráhajol a lányra.
Nem gondolkozom. A fejét célzom, de a nyakát találom el. Lecsúszik az öklöm az izzadt bőrről. Lerántom magammal a földre, hasba könyöklöm, ő meg a kezemet karmolja, érzem a körmeit az ütőeremnél. Meg kell büntetni, ez jár a fejemben, miközben odanyúlok az arcához, a szemét nem érem el, hát feltolom a mutatóujjam az orrába, ordítva próbál lelökni magáról, de én nem hagyom magam, lenyúlok a lába közé, és nagyot csavarok a kemény húsdarabon. Még mindig áll neki, villan be a gondolat, a lány is biztos érezte. Kitépem magam a szorításából, nincs már bennem semmi, csak a düh, nem elég, ismételgetem magamban, az se lenne elég, ha ájultra verném, mert ezek a sebek begyógyulnak, nem marad utánuk semmi. Ütemesen jár a kezem, esélyt sem adok neki, a lány felsikít mellettem, de én nem hagyom abba, addig ütöm a férfi fejét, amíg az arca helyén végre megpillantok egy másik arcot.
Otthagyom a földön. Rohanok vissza a part felé, még visz előre az adrenalin, de a gyomromban már érzem a remegést, súlyosodik a karom, a lábam. Kapkodom a fejem jobbra-balra, az ablakokat nézem, mintha engem bámulnának a függönyök takarásából, de nem állít meg senki. Gond nélkül érek ki a házak közül. A kezemet horzsolások borítják, vörös foltok a pólómon, a körmöm is véres.
A törölközőn fekszel, árnyékot vet rád az alakom. Zihálok feletted szótlanul. Csak egy pillanatra fut át az arcodon a döbbenet, ahogy meglátsz, aztán felugrasz, és gyakorlott mozdulatokkal hámozod le rólam a pólót. Nem vársz magyarázatot, nem kérdezel semmit. Megfogod a kezem, gyere, mondod, beáztatjuk, jót tesz a sebeknek. Együtt gázolunk a tengerbe, csúszkálunk az algás sziklákon, szúrják a talpamat az apró kavicsok. Térdig ér a víz, ahol leülünk. Végigsöpör rajtunk a hideg, jólesően csípi a bőrömet a só. Csendben nézzük a kopár, fekete hegyoldalt a falu mögött. Milyen gyönyörű, mondod, én pedig bólintok egyet, és bár tudom, hogy rosszul látom, mert szürke köd takarja a csúcsot, de egy pillanatra mégis olyan, mintha a távolban füstölni kezdene a vulkán.
